Egy új fejezet 4 comments


Hosszú évek (egész pontosan majdnem nyolc) után úgy hozta az élet hogy munkahelyet váltok.

Megjegyzés: a cikkben szándékosan nem szerepelnek a cégek nevei, illetve semmi konkrétumot nem írok le ügyfelekről (az sem jogilag sem emberileg nem lenne elfogadható).

 

Az ilyesmi sosem könnyű döntés, sokan nem is lépik meg és szenvednek hosszú éveken, évtizedeken át egy helyen. Motiváció lehet a maradásra többek között a pénz, a félelem az új dolgoktól, a kényelem, a már ismert környezet és emberek. Ha visszagondolok az eddigi életemre akkor így utólag mindig meghoztam a munkahellyel kapcsolatban szükséges döntéseket, amik utólag egyértelműen jónak bizonyultak.

Fősuli után egy PC szervizben kezdtem dolgozni, máshol nem kaptam munkát, és egyébként is a létra aljáról kell indulni. Csináltam 1,5 évig, de már egy év után többre vágytam. Emlékszem munka után elkezdtem a CCNA anyagot (akkor még magyarul) olvasni és tanulni mert érdekelt a téma, de bevallom őszintén kifogott rajtam és feladtam (ebből is látszik hogy ha akarod akkor bármire képes vagy, mondom ezt kb. 10 évvel később).

El is mentem dolgozni egy másik céghez, ahol leginkább továbbra is PC Supportot és gyengeáramú hálózatokkal kapcsolatos dolgokat csináltam. Itt is többre vágytam, újra nekiálltam tanulni az ICND1-et (már angolul), nyomtam a Packet Tracert, csináltam a laborokat. Élveztem, tetszett. Szerettem volna levizsgázni de nem lehetett mert azt mondta a nagyfőnök hogy

nincs rá szükség, már van aki ért hozzá, felesleges még egy ember.

Nem csináltam belőle gondot, kifizettem magamnak a vizsgát (akkoriban kb. 30e Ft körül volt), és szerencsére sikerült is átmenni. Ez egy újabb lendületet adott ahhoz hogy én ezt szeretném csinálni, “vérszemet kaptam”. Láttam egy Facebook bejegyzést a HTTP Alapítvány oldalán hogy junior hálózatost keresnek az egyik partnernél, jelentkeztem is rá egyből (kb. az esélytelenek nyugalmával). Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva behívtak interjúra, még nagyobb meglepetésemre fel is vettek. Megláttak bennem valamit, és ezzel elindítottak az utamon – ezt sosem fogom tudni annak a két embernek eléggé megköszönni! Megcsináltam az ICND2 vizsgát (amiben támogattak), emlékszem még körbe is küldték a kollégáknak a hírt hogy átmentem és mindenki gratulált – ami furcsa volt nekem CCIE mérnököktől de nagyon jól esett. Ezek az emberi értékek amik fontosak az életben.

Az élet persze kiszámíthatatlan, pár hónap után kiderült hogy sajnos nem lesz hosszú a karrierem a cégnél (nem a vezetők döntése miatt hanem üzleti okokból).

Mivel egy ügyfélnél ültem onsite mérnökként ezért végül átkerültem az ott szolgáltató céghez – ahonnan most távozom, majdnem 8 év után. Rengeteget tanultam, rengeteg segítséget kaptam – és rengeteget dolgoztam azon hogy napról napra jobb (szak)ember legyek. Maximálisan megkaptam ehhez a támogatást, egy remek csapatban dolgoztam, jó kollégák között. Voltak terveim, vizsgáztam, éreztem hogy fejlődök, égett bennem a tűz (talán túlságosan is mert a végére kiégtem). Nem volt könnyű a környezet ahol dolgoztunk, sok áldozatot követelt, de ezeket meghoztuk. Aztán hét év után vége lett, amely egyrészről egy korszak lezárása volt az életemben, másrészről egy új kaput is nyitott.

De sok minden megváltozott. Elment a cégtől az akkori főnököm aki végig támogatott (sosem lehetek elég hálás érte), átkerültem egy nemzetközi csapatba, kaptam egy külföldi managert, és sajnos nem sok segítséget kaptam az integrációhoz. Teltek a hónapok, nem éreztem jól magam. Akármennyire próbáltam nem tudtam beilleszkedni, nem tudtam megszokni a tipikus multi környezetet, azt hogy csak egy sor vagyok az Excelben. Olyan projekteket kaptam amelyekben csak őrlődtem, mindenki tolta át másra a munkát. Szenvedtem, nem tudtam délután és este sem kikapcsolni az agyam, kattogtam ezen, rosszul aludtam és éreztem hogy emberileg is kezdek rossz irányba változni – frusztráltság, ingerlékenység, kimerültség. Ha feltettem magamnak a kérdéseket:

hogy képzelem el magam egy év múlva? Milyen céljaim vannak?

Nem tudtam rá úgy válaszolni hogy benne legyen a képben a munkahely. A célom reggel az volt hogy legyen délután, hétfőn az hogy legyen péntek, vasárnap az hogy ne legyen hétfő – sosem éltem még így, és nem is akarok. Ki kell ebből lépni. De ahogy már írtam ez senkinek nem könnyű döntés, nekem sem volt az. De ilyenkor mindig egy egyszerű módszert veszek elő: papír és ceruza. Mellette és ellene érvek. Amerre billen a mérleg nyelve azt kell választani.

De a legfontosabb érv: ha érzem hogy nem azt az utat járom amit szeretnék, jobb előbb lelépni róla mint később.

 

Még januárban volt egy megkeresésem, amit akkor visszautasítottam mert éppen mozgásban volt az életem a cégnél, és úgy gondoltam adok még egy lehetőséget a dolognak, hátha működik. Viszont emberileg egy olyan szimpatikus és jó beszélgetés volt hogy már akkor eldöntöttem hogyha úgy érzem eljött a váltás ideje akkor az lesz az első hely ahol jelentkezem. Aztán az elmúlt hónapokban is sokszor eszembe jutott az a beszélgetés, és ahogy lettem egyre biztosabb abban hogy új munkahelyet keresek egyre többet gondoltam rá.

Aztán amikor eldöntöttem hogy lezárom ezt a fejezetet akkor írtam egy emailt. Ezt követte két beszélgetés, de már az elsőn meg voltam győzve. Mindezt pár nap alatt… Éreztem azt a motivációt amit már régen. Olyan dolgokat hallottam, olyan emberi értékeket találtam amelyek nagyon közel állnak hozzám, ismét láttam magam előtt utat amely a jövőm szempontjából jó lehet.

Így hát minek húzni az elkerülhetetlent,

pénteken, mindössze 5 nappal az első email váltás után felmondtam.

Furcsa érzés volt, hiszen lezárult egy nagyon hosszú periódus az életemben, de közben jól is éreztem magam mert úgy éreztem hogy jól döntök (és már lassan ott tartottam hogy akkor is felmondanék hogyha nem lenne új munkahelyem, majd lesz valami, csak el tudok helyezkedni…)

A sors fintora, hogy azon a héten volt a Balaton Sound, és aki ismer az tudja hogy nagy Armin van Buuren rajongó vagyok (kb. 2006 vége óta, még az ASoT 255-tel kezdtem kb.) Mit ad Isten, szombat este játszik Zamárdiban. Vettem is két jegyet és a feleségemmel szombaton lezúztunk kiengedni a gőzt. Brutál jó buli volt.

 

 

Utána két hét szabi, és a spanyol manager kérésére még egy hét munka. Így lett hát vége ennek a fejezetnek, és hétfőtől már egy új rész íródik a könyvben. Persze dolgozik bennem az imposztor szindróma (mindig is volt ilyenem), de már régóta azt az elvet vallom hogy

a legtöbb amit tehetek hogy kihozom magamból a maximumot – legrosszabb esetben ez kevés lesz és viselem a következményeit.

 

Végszóként szeretném leszögezni hogy ha visszagondolok bármelyik munkahelyemre leginkább a jó dolgok maradtak meg és mindegyikre jó szívvel emlékszem vissza, ez nem egy “teregessük ki a szennyest” bejegyzés akart lenni. Megvolt a szerepük az életutamban; az hogy elköszöntünk egymástól nem (feltétlenül) a cég hibája, egyszerűen csak valami nem működött köztünk – ahogy az a párkapcsolatokban is szokott lenni, és köszönettel tartozom mindenkinek azért a sok segítségért amit eddig kaptam. Ha bárki magára ismer és esetleg negatív színben érzi feltüntetve magát az írjon egy emailt a blog kukac fkuris pont hu email címre.

 

Na de ideje tovább írni a könyvet egy üres oldalon. Szorítsatok 😉

 


Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

4 thoughts on “Egy új fejezet

  • Tivadar Debreczeny

    Feri nagyon is megértelek. Nem írom, hogy sok szerencsét az új cégnél, mert annál jobban ismerlek. Itt már nem a szerencse játszik, hanem a tudás és a hozzáállás. Az meg megvan nálad.
    Ezt meg itt hagyom 😉
    All we ever hear from you is blah blah blah
    So, all we ever do is go ya ya ya
    And we don’t even care about what they say
    ‘Cause it’s ya ya ya ya
    Blah blah blah blah